Közelednek a célversenyek és mint minden évben, hobbi sportolók ezrei várják ezt az időszakot. Most derül ki, hogy – feltéve, hogy alapozó időszakban tudatosan, terv szerint készült- a befektetett munka megtérül-e. Jó volt-e az edzésmunka, sikerül-e elérni a kitűzött célokat. Magyarán most jön a puding próbája.

Igen ám, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy nem ennyire egyszerű a matek. Ugyanis én magam is -edzőként- sokszor tapasztalom azt, hogy a sportoló másképp teljesít edzésen, mint versenyen. A jobbik eset az, amikor edzésen azt látom, hogy „alibizik”, „megúszósra” játszik, de versenyen meg 110%-ot tesz bele és sorra jönnek az eredmények, az egyéni csúcsok.

Van, aki téthelyzetben leblokkol?

Sajnos azonban nem minden versenyző működik így. Sokan vannak, akik lelkiismeretesen, milliméter pontosan, precízen betartanak minden edzői utasítást edzéseken, szépen, objektíven mérhető módon fejlődnek is a kívánt paraméterekben és minden jel arra utal, hogy csúcsformában állnak majd rajthoz. Aztán jön a célverseny és elmarad az eredmény.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez egy „versenydrukk”, ami blokkolja a sportolót ilyenkor abban, hogy a legjobb formáját mutassa a derbi napján? Laikusként csak találgatni tudunk, pedig a legfontosabb kérdés viszont az, hogy mi lehet az oka ennek?

A sportpszichológus megmondja…

Biztos vagyok benne, hogy ez a téma nem csak az érintett sportolókat foglalkoztatja, hanem az őket felkészítő edzőket is. Ezért erről a témáról beszélgettem Pataki Natália sportpszichológussal, bízva abban, hogy hasznos tanácsokat tudunk adni a versenyhelyzetben szorongó és a szorongás miatt leblokkoló sportolóknak.

Nati, aki egyébként magad is Gyerefutni csapat oszlopos tagja vagy és komoly versenycéljaid vannak, kérlek segíts nekünk tisztázni néhány kérdést! Hogy látod te, mint sportpszichológus ezt a problémát? Mert abban biztos vagyok, hogy számos olyan paraméter van, ami számodra fontos jel lehet, azonban az edző számára nem feltétlenül érszevehető, pedig talán van egy pont ahol szétválhat a sportoló fizikai és mentális felkészítése! Van-e ilyen pont és mikor indokolt sportpszichológust bevonni? Első körben kérlek mondj pár szót magadról és szakterületedről, miben tudsz segíteni a sportolóknak?

„Egész életemet meghatározza a sport és a mozgás szeretete. Fantasztikus lehetőséget kaptam az élettől, hogy hivatásomban a pszichológiai eszközeivel támogathatom a sportolók eredményes felkészülését.

Mostanában nagyon sok mentális segítő tevékenykedik a sportolók körül. Érdemes tudni, hogy a sportpszichológus a 3+2 éves pszichológusi alap- és mesterképzést követően 2 éves posztgraduális szakképzésben szerzi meg a szükséges kompetenciákat.

Büszke vagyok arra, hogy summa cum laude minősítéssel teljesítettem a sportpszichológiai tanulmányaimat. Mindemellett a Testnevelési Egyetem Sporttudományi Doktori Iskolájára is felvételt nyertem, ahol fantasztikus tanároktól, a tudomány legmagasabb szintjén tanulhattam, bővíthettem sportszakmai tudásomat.

Sportolókkal egyéni vagy csoportos formában foglalkozom és bárki jelentkezhet, akár amatőr, akár profi versenyző. A közös munka jellegét, az alkalmazott módszereket a sportoló által hozott problémák, kérdések valamint a szakmai irányelvek, és a pszichológus által alkalmazott módszerek határozzák meg. Mindamellett fontos szempont, hogy mennyi idő áll rendelkezésre a téthelyzet előtt. Szerencsére egyre több a tudatos sportoló, aki nem azért jelentkezik, mert valami probléma adódódott a felkészülése során, hanem amiatt, hogy növelje mentális erősségét; különböző módszereket és technikákat sajátítson el, amelyeket aztán képes a saját teljesítménye szolgálatába állítani.

Összességében a sportpszichológus segíteni tud az önbizalom fejlesztésében, a túlzott stressz és szorongás csökkentésében; relaxációs és mentális technikákat tanít; támogatja a felkészülést, a mozgástanulást; szükség esetén a sérüléseket, betegségeket követő rehabilitációban is hatékony eszközöket kínál; felméri a teljesítményhez kapcsolódó elvárásokat, gondolatokat és pszichológiai hátteret és szükség esetén segít a tisztánlátásban és az új, adekvát és egyben reális célok megfogalmazásában. Mindezek mellett segít tudatosan/mentálisan is „felépíteni” a versenyt, így a sportoló minden szituációban tudja, érzi mi az aktuális feladata az adott pillanatban és az esetlegesen felbukkanó váratlan helyzetekre is van azonnal előhívható alternatív megoldása.”

Mi okozhatja azt a jelenséget, amit a bevezetőben felvázoltam? Tehát azt, hogy edzésen valaki jó eredményeket ér el, de versenyen pedig az edzéseken elért eredmény alatt teljesít?

„A kérdés megválaszolása nem egyszerű, mert mindannyian különbözőek vagyunk, eltérő múlttal és változatos jelennel éljük az életünket. Mindezek miatt először szeretném keretbe rendezni a kérdéshez kapcsolódó szempontokat.

A sportpszichológiai munkát mindig megelőzi egy nagyon részletes interjú és anamnézis, amivel megismerjük a sportoló múltját, sportkarrierjét, a számára legfontosabb sikereket és kudarcokat. Feltárjuk a teljesítményéhez fűződő viszonyát és az ehhez kapcsolódó korai családi, szülői elvárásrendszert, amely során érintjük a dicséret, elismerés, illetve az elégedetlenség/büntetés témakörét is.

Fontos tudni, hogy a sportoló kapcsolatrendszerében – pszichológiai értelemben – az edző a tekintélyszemély szerepét tölti be, ami ideális esetben partneri viszonyt jelent, mely a kölcsönös tisztelet és bizalom talaján alakul ki.

Nagyon nagy jelentősége van a sportcélok meghatározásának is, amely – a tapasztalataim alapján – sajnos leggyakrabban csak a teljesítménycélok definiálásában nyilvánul meg és ehhez kapcsolódóan csak külső motivátorok jelennek meg. Hiányoznak a folyamatcélok és azok az önjutalmazó rendszerek, intrinzik motivációk, amik külső nyomás nélkül, önmagukban nyújtanak örömteli élvezetet.

És ahogy tapasztalom, a versenyzői PB-zés az edzői szakmai önmeghatározásban is megjelenik, hiszen hogyan máshogy kapna az edző megerősítést a saját munkájának minőségéről, szakmaiságáról? Ugyanakkor az ennek való (ki nem mondott) megfelelés is szerepelhet a versenyző „feladatlistáján”, hogy a PB-vel örömet szerezzen az edzőjének és persze önmagának, ami minden tekintetben nagyobb kihívások elé állítja a sportolót.

És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a profi és amatőr (futó)versenyeket jellemző speciális körülményeket, amikor egy időben, egy helyen nagyon sok ember gyűlik össze, ahol sok a zavaró és/vagy ismeretlen inger, ahol megjelenik a fantom és valóságos konkurencia, a tömeg mindent elsöprő ereje és ebben a felfokozott állapotban kellene a versenyzőnek megtartania az edzői tanácsokat, teljesítménycélokat.
A fenti szempontok alapján nagyon sok formában és kombinációban jelenhet meg a sportolói alulteljesítés ok-okozati viszonya, ami nemcsak a mentális, hanem élettani állapotra is hatással van.”

Megfigyelésem alapján az ilyen sportolók sokkal magasabb pulzussal futnak verseny közben, mint edzésen, miközben ugyanolyan, vagy alacsonyabb teljesítményt nyújtanak. A pulzusszám, teljesítményre gyakorolt élettani hatásait nagyjából mindenki ismeri -az edzőknek kötelező lenne figyelembe venni- (!!), de mint üzen ez egy pszichológus számára? Hogyan hat a magas pulzus a kognitív képességekre? Hat-e ezekre egyáltalán?

„A megváltozott körülményekre adott választ a stresszreakció hivatott támogatni. Hétköznapi értelmezésben a stresszt káros dolognak tartjuk, ugyanakkor ez az a folyamat, ami megmenti az életünket, tehát önmagában nem rossz dolog, tulajdonképpen a saját szempontrendszerünk alapján értékeljük és kap pozitív vagy negatív előjelet ez a fajta kihívás.

Fontos tudni, hogy az élettani stresszreakció egy nem specifikus válasza a testnek, tehát nem függ a veszélyeztető inger nagyságától, fenyegetettségétől, mindig ugyanaz a „program” fut le. A neuro-hormonális rendszer felkészíti a szervezetet a küzdj vagy menekülj állapotra, ami egy sor változást idéz elő a testben. Többek között nő a pulzusszám, a vérnyomás, a vér oxigén ellátottsága, a vércukorszint és így a szervezet egy pillanat alatt átkapcsol túlélő üzemmódra. A versenyhelyzet feszültsége stresszreakciót generál és az így feltüzelt test sokkal hamarabb feléli a tartalékait és korábban kimerül. Önmagában a sportteljesítmény is egy komoly megterhelés a szervezetre nézve, ezt tetézi a versenyhelyzetből adódó bizonytalanság, szorongás feszültsége.

Egyértelmű, hogy felfokozott állapotban a túlélésre hajtunk, ilyenkor nehezen tudjuk mondjuk a másodfokú egyenlet megoldóképletét levezetni, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy vannak olyan emberek, akiket a stressz facilitál (megokosít) és vannak, akik lemerevednek és a legegyszerűbb feladatot sem tudják elvégezni (debilizálódnak). A megoldást ebben a helyzetben a saját optimális funkcionális zónába való visszatérés jelenti.”

Hogyan tudna úrrá lenni ezen egy sportoló? Milyen módszerrel tudja legyőzni „önmagát”, illetve azokat a gátakat, amik verseny közben gátolják?

„Jellemzően mindenkinek vagy egy olyan funkcionális zónája, amelyben a legmagasabb szintű teljesítményt tudja leadni. Ez nemcsak testi értelemben, hanem mentálisan is értendő. Ennek az elméletnek a leírása Hanin nevéhez fűződik, aki egy fordított U alakú görbén keresztül mutatta be a teljesítmény színvonala és az aktivációs szint közötti kapcsolatot. Minden embernek van egy olyan izgalmi állapota, amikor MÉG nem képes az optimális teljesítményre (rajtapátia) és van egy olyan állapota, amikor MÁR nem képes arra, mert a feszültségi szintje túl magas (rajtláz). 

Az U alakú görbe magassága, kiterjedése egyénileg eltérő, de a közös jellemző az, hogy mindenkinek van egy magasan funkcionáló zónája (rajtkészültség).
Egyszerűen szólva azt kell megtalálni, hogy melyik az az aktivációs szint, amiben a legjobban teljesít az egyén. Ha ennél alacsonyabb, akkor hogyan tudja feltornázni magát oda; ha aktuálisan magasabb, hogyan tudja megnyugtatni önmagát, csökkenteni a teljesítményt gátló izgalmi szintet.

Első körben az optimális funkcionális zónát keressük meg a korábban megélt tapasztalatok alapján és rögzítjük azokat a viselkedéses, kognitív, érzelmi és testi támpontokat, amelyek ezt az állapotot jellemzik. Ezt követően azokat a testi/lelki jelzéseket tárjuk fel, amelyek előjelzik az optimális zónából való kitérést, majd a különböző pszichológiai, kognitív és viselkedéses módszerek elsajátításával válik képessé a sportoló az önszabályozásra. Fontos tudni, hogy nemcsak egyértelmű külső stresszorok hatnak ránk, hanem a gondolataink, korábbi felvillanó emlékeink, aktuális testi állapotunk is kiválthat stresszreakciót, szorongást, így ezek feltárásához érdemes szakember segítségét igénybe venni.”

Hogyan tudnak az edzők segíteni a tanítványaiknak ilyenkor? Itt arra gondolok, hogy a „klasszikus”, kemény edzői „fejmosás”, vagy a modernebb szemléletű „buksisimogatás” célravezetőbb-e? Vagy minden esetben a sportoló személyisége, a sportoló-edző kapcsolat minősége határozza meg, hogy melyik célravezetőbb?

„Egy komoly felkészülési időszakon túljutott versenyző feltételezhetően már elég jól ismeri saját testét, teljesítményét, és minden bizonnyal önmaga számára is megfogalmazott már elvárásokat a versenyt illetően. Már egy gyermek sportoló is pontosan tudja, hogy milyen színvonalon sikeredett a teljesítménye, így teljesen felesleges az edzői fejmosás, vagy a szülői/baráti car-coaching. Ez a fajta sikertelenség mindenképpen egy veszteségélmény a versenyző számára, amit értő, empatikus jelenléttel lehet támogatni.
Érdemes kerülni a toxikus pozitivitásnak nevezett jelenséget, amikor úgy teszünk, mintha mi sem történt volna és túlzott mértékű pozitivizmussal próbáljuk felülírni és kiszorítani a negatív érzéseket.
Természetesen szükség lesz majd az eredmények áttekintésére, és ilyenkor érdemes néhány napot adni a sportolónak, majd utána megbeszélni a versenyhelyzet pozitív aspektusait, megkeresni a nehézségeket, feltárni az okokat és megoldást javasolni a problémákra.”